Megyek én is a sorban a többi között - szeretném én betartani a sebesség határt, nagyon szeretném, de a csorda szellem engem is kényszerpályára sodor, így nyomom a gázpedált ezerrel, nehogy "kinézzenek", azaz: megelőzzenek csak azért, hogy elém kerüljenek, a kocsi farába álljanak, hirtelen elém vágjanak hátulról, netán jobbról vagy balról, vagy esetleg kiengedjenek, ha épp sávot szeretnék váltani... Bár, a sorsom így is úgy is megpecsételődött, hiszen én "csak" egy kis autóval nyomulok, annak meg ugye hallgass a neve. Ha kicsi vagy, jobb ha meghúzod magad! Mit képzelsz, hogy úgy merészelsz viselkedni mint mi, nagyok?? Csak nem képzeled, hogy ha kirakod az irányjelződet, jelezvén, hogy a belső sávba készülsz, majd én, a nagy és gyors autó beengedlek oda?? Nem vagy te egy kicsit beképzelt?? Nyughass! Majd ha ééén, szóval esetleg ha én, szép, nagy, gyors autó elmentem melletted, na akkor esetleg behúzódhatsz te is. De csak utánam. Úgyhogy addig dudálok!! Nem érdekel az irányjelződ! Az sem, hogy én mögötted voltam és rögtön a kanyarodás után azonnal kitetted a szándékodat jelezvén az indexedet. Ennek semmi jelentősége nincs. Csak annak, hogy én sokkal nagyobb és jobb autó vagyok mint te. Hát nem vetted észre már hamarabb, amikor mögéd kerültem, hogy milyen közel járok hozzád?? Nem előztelek ugyan meg - de csak egy hajszál választott el tőle. Pontosabban az, hogy kanyarog az út a domboldalon, beláthatatlan útszakaszok követik egymást - de nem vetted az adást, amikor a hátsófeledbe álltam?? Neeeem??? Na, akkor most megértetted végre. A belső sávba elém te ugyan nem jössz ki!
Sokszor bevillan egy kép a zsizsegő "autó-boly" terepen: várom, hogy felkerüljek a buszra, sokan vagyunk, de a sor eltűnt, tömör emberkupaccá állt össze, na már tülekednek is. Nyomakodik a sok ember - ha életben akarsz maradni nem hagyhatod magad eltiporni, hisz fel kell jussál te is a buszra. Egy-két akarnok simán félresöpör és előre furakszik. Mondjuk, ott a többiekkel együtt helyre lehet tenni az ilyen alakokat. Az autós világban ez sajnos nem fordulhat elő. De egyébként, maga a helyzet "rezgése" ugyanaz: habzó szájú, ideges furakodás, ügyeskedés, a minél jobb helyzet kicsikarása érdekében. Tülekedés a gyorsabb haladásért - néhány autós számára a határ csak attól függ, mennyi bőr van a képén. Ez hát a nagy pesti közlekedési mentalitás. Csak az a bökkenő, hogy a "közlekedési"-t már ki is lehet venni - mert pontosan ugyanaz a gyökere a "közlekedési" viselkedésnek, mint az összes többi viselkedésnek. Ezek vagyunk mi, ma, a fővárosban. Gratulálok.

Felhívom, mert a lelkiismeretem ezt diktálja, mert a múltból még él a kellemes beszélgetések hívogató emléke, s mert a lelkem egy darabja nagyon vágyik rá. De amint felveszi a kagylót, meghallom a hanghordozását, egyből tudom, hogy ez most nem az a fajta kellemes csevej lesz, amire számítottam, amit mindketten élvezünk, amiben kiteljesedünk. Nem. Ez a beszélgetés nem erről szól, hanem arról, hogy ő mondja a magáét, én pedig hallgatok. Ellentmondani nem tanácsos, mert akkor nekem is kijár a fejmosás. Úgyhogy "aha", "ühüm", "hát azért ez egy kicsit túlzás", "na persze, mondjuk" - válaszolok feszengve. Nem értek vele egyet, nagyon nem, de ezt már nem lehet neki elmondani. Akkor se, ha szépen, finoman fogalmazom meg a véleményemet. A legkisebb ellentmondásra támad: "hát ezt kapom én??", "miért nem állsz ki mellettem??", "hát már ennyi tisztelet sem jár ki nekem??" "hát ezért tettem ki a lelkem értetek?" Hallgatom a panasz áradatot, ez sem jó, az sem jó. Semmi nem jó, senki nem jó. Közben egyre fogy az életerőm, de nem baj, odatartom még egy kicsit az ütőerem, ennyit szívesen adok magamból, hiszen szeretlek. Leteszem a kagylót, s arra gondolok, istenem, nehogy észrevétlenül ilyenné ne legyek :( Most meg rémesen érzem magam, hogy ilyeneket írok :(

Éles, erőszakos hang furakszik az álmomba, nem hagy békén, kegyetlenül kirángat jóleső bódultságomból. A külvilág lassan beszivárog kába tudatomba, félhomály vár a valóságban: ismét egy hétköznap reggel köszönt. Elvégzendő teendők hosszú sora tornyosul előttem, talpra kell álljak, hogy szembenézzek a mai (és a többi) nap kihívásaival. Megmozdulok. Hirtelen belém száll, rám tör a jól ismert nyomasztó érzés: dermedt szorongás telepszik a mellkasomra, szív- és gyomor csakrám összeszűkül. Nyakon csípem a betolakodót, s eltűnődöm egy pillanatra: honnan jössz és miért? Ismerlek már régről, de mikor látogattál meg először? Mitől függ az érkezésed? Hogy választod ki a napokat? Gyorsan átgondolom a mai tennivalókat... nincs köztük olyan, ami miatt különösebben aggódnom kellene. Akkor miért?? Hát nem szép a reggel? Hát nem csodálatos, hogy kezdődik egy új nap? Hogy ismét születik valami új?? És akkor felsejlik a távoli múltból egy megfakult kép, ahogy Anyuval teázunk és arról beszélgetünk, mennyire szeretjük a kora reggeleket. Hogy az a nap legszebb része, mert akkor indul be az élet és a kezdetekben olyan sok a lehetőség :) Lassan ráeszmélek, én régen imádtam a reggeleket. Átéreztem a hajnal szépségét, örültem a születő napsugárnak, a pirkadatban nyiladozó természetnek, a harmatos a fűnek és annak, hogy még mennyi mindent tartogatnak számomra az elkövetkezendő órák. Az esték és éjjelek viszont néha nyomasztó érzéseket hoztak. A nap vége az elmúlás, s ki tudja, holnap újra fel kel-e a Nap? Sötétség borult a világra, s ettől (vagy mástól) rám szakadt valami magány érzet. Azóta az esték megteltek élettel. Talán felnőttként a magányt érzem néhány reggelen?... Talán csak áthelyezte látogatási időpontját?... Vagy talán ráeszméltem, hogy tulajdonképpen magam vagyok akkor is, ha nem vagyok egyedül? Hogy felnőttként magamnak kell szembe néznem a hétköznapok rám háruló, véget nem érő kihívásaival?...

Szép, madárcsicsergős vasárnap délután nyitottunk be "Peace"-ék kertjébe. Meghívottak vagyunk mi is a két kisebb lány névnapjára rendezett családi összejövetelen. A család java része már körbe ülte a lombos fa alatt megterített hosszú asztalt, mindenki mosolyog, kedvesen köszöntenek minket, a gyerekek boldogan szaladnak elénk, vidám hangulatot sodor az őszi szellő. Jut hely nekünk is a többiek mellett, az asztalon poharak és sütemény, de a fő fogás, a torta még csak most érkezik majd meg. Hmmm... finom csokis, gesztenyés krémes, formásan kerek és kívánatos :) Nagyokat nyelve, árgus szemekkel bűvölve várja mindenki : milyen jól néznek ki rajta a kis csoki bogyók, milyen lágy a krém rajta, milyen fenséges lehet, ahogy szétomlik a szájban! :)) A gyerekek azonnal rávetnék magukat (nem csoda...), de nem, nem, türelem, még pár fotót az ünnepeltekkel és az ép tortával, bírjátok ki légyszíves!... Így hát nehezen ugyan, mégis türtőztetik magukat és kitörni vágyó ösztöneiket. Apa öléből hirtelen egy huncut és felettébb okos megjegyzés bugyog fel: "Szerintem ezt a tortát mindenki csak Enyém tortának szeretné elnevezni!" - kacagja el magát a legidősebb tündérke, a maga hat évével :)

Aztán balra fordultam: nicsak egy ismerős arc! Nem sokat változott. Sőt, szinte semmit. Ugyanaz a szőke, félhosszú, bodros haj, ugyanazok a férfiasan harmonikus vonások. Hmm... Nagy hévvel vitatkozik épp az ügyfélszolgálatos kollegával. Tíz éve már lassan, hogy néhány péntek estén belebotlottam ebbe a srácba. Na nem ám a gázműveknél. Hanem az akkor menő fővárosi szórakozó helyeken :) Változnak az idők!... :)

Ha az ember hónapokon át halasztgatja csekkjeinek befizetését, könnyen előfordulhat, hogy egy szép őszi péntek délután, helyzetének súlyosbítása és a további bonyodalmak elkerülése végett, a gázművek zsúfolt ügyfélszolgálatán találja magát. Különös, de az ilyen, alapvetően kellemetlen és unalmas tevékenységek is hordoznak magukban némi élmény lehetőséget. Itt ugyanis felettébb érdekes megfigyeléseket lehet tenni, mint ahogy általában az olyan helyeken, melyek a legkülönfélébb embereket gyűjtik össze egy csokorba. Például azt, hogy az idős hölgyek milyen felvillanyozva foglalnak helyet a fiatal pénztáros fiú pultja előtti széken. Az egyik hölgy - véleményem szerint már a hatvanon túl - izgatottan várt a sorára, még csak le sem ült, inkább a pénztár mellett álldigált, s kipirult, mosolygó arccal többször is a pénztár felé pillantott, mielőtt sorszáma felvillant volna a kijelzőn. Nem volt túlságosan vonzó: idomai formátlanok, arcbőre ráncos, fogai sárgák... De minden egyes alkalommal, amikor a pénztár felé emelte lelkes tekintetét, megfiatalodott - megkockáztatom: megszépült. Boldogan iramodott neki, amikor végre szabad utat kapott. Miután leült, izgatottan nevetgélve, sugárzó arccal kezdett csacsogni a pénztároshoz. Kíváncsian kezdtem fürkészni a férfi arcát - vajon hogy reagál erre a lehengerlő fellépésre?... - meglepődtem. Bizony célba talált az időskori flört! A pénztáros kajánul mosolyogva válaszolt, szemében pedig az a jól ismert huncut fény csillogott. Nahát-nahát! Ismét megerősítést nyert az a régen tett megállapításom, hogy nem számít, milyen szép vagy, nem számít, hány éves vagy, csupán az, mit hiszel magadról, s mit sugárzol ki a másik felé.
Aztán balra fordultam: nicsak egy ismerős arc! Nem sokat változott. Sőt, szinte semmit. Ugyanaz a szőke, félhosszú, bodros haj, ugyanazok a férfiasan harmonikus vonások. Hmm... Nagy hévvel vitatkozik épp az ügyfélszolgálatos kollegával. Ebben aztán semmi flört nincs. Persze, a pult mögött is férfi ült... :)

Bio piac, szombat reggeli bevásárlás. Megvettünk mindent, amire szükségünk volt. A kijárathoz közeledve beugrott: "ja igen: repceméz!" Amit a múltkor vettem, valahogy, valahol "elpárolgott", "felszívódott" - persze idővel előbukkan majd az aktuális rejtekhelyéről, de addig is gondoskodni kell az utánpótlásról. Indulnék is balra a méz árushoz, mikor egy középkorú férfi és egy fiatal nő barátságosan megáll előttünk. Én ugyan nem ismerem őket, de hamarosan bemutatkoznak - a fiatal nő a férfi lánya. Mosolygok. Párom érdeklődik, hogy s mint vannak. No jó, gondolom, akkor én most feltűnésmentesen elsurranok megvenni az utolsó 500 grammos repcemézet. Végeztem a fizetéssel épp, amikor az én kedvesem mellém ér. Fejét leszegve suttogja feldúltan: "Szegény ember, - magához szorít-, három napja temette a feleségét!" Sajnálattal nézek a férfi után, valóban, mintha valami szürke homályt húzna maga mögött. "Borzasztó!..." - sóhajtok fel. Azzal fogjuk a szatyrokat, a kosarat, s megrendülten baktatunk visszafelé, az autóhoz. Miután megszabadultunk csomagjainktól, megfogjuk egymás kezét. Ezúttal erősebben, mint általában szoktuk.

Szükségem van erre az évre, hogy konszolidáljam magam, az életem - az életünk. Előszöris, itt van a költözés. Igaz, lassan már egy éve elkezdtünk áthurcolkodni, mégis, a megállapodás időszaka valahogy mostanában jött el. Egy hosszan tartó folyamat, amikor az ember fokozatosan beleolvad a környezetébe, a városba, amiben él. Ízlelgeti, megismeri, elfogadja, magáévá teszi. Megszereti. Akkor felölti magára, mint egy ruhát, eggyé válik vele, viselni kezdi. Mindez persze időbe telik. A lakás, az otthon berendezése sem történik egyik napról a másikra. Amíg eldöntjük milyen bútort válasszunk és az hova kerüljön, milyen színűek legyenek a falak, hova pakoljuk a cuccainkat, benne kell élni a házban, amit választottunk. És még egymással is meg kell egyeznünk , ami nem kis feladat :) Aztán szép apránként formálódni kezd, kialakul a képe - ha máshol nem is, legalább az ember fejében... :) És hát a kert... Igen, a változásnak vannak határozottan nagyon pozitív velejárói :) A kertet egyszerűen imádom - pedig ezelőtt nekem sosem volt, talán pont ezért nem is vágytam rá. Nem hiányzott. Mindig társas házban laktam - aminek szintén megvannak a maga előnyei és hátrányai, amiket én elfogadtam, sőt, teljesen élhetőnek találtam. (Volt olyan időszak is az életemben, amikor kifejezetten lakótelepen szerettem volna élni, emeletes, panel házban :D - Hát van még ilyen ember a világon rajtam kívül?? :))) Így tehát, az újdonság erejével hatott rám a házat körülvevő zöld pázsit, ahova éjjel-nappal, akár mezítláb is kisétálhatok, a virágok illata, a fák susogása, a pillangók közelsége - s mindezt "sztereoban" élvezhetem, amikor csak kedvem tartja: kilépek, és ott van. Odamehetek a növényekhez bármikor, megérinthetem a leveleiket, megvizsgálhatom az új bimbókat, megcsodálhatom a szirmokat, megfigyelhetem a rájuk telepedő lepkeszárnyak mintáit. Rájöttem, hogy igazuk van a kertes ház pártiaknak :) Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a gondozást kertész végzi. Talán egyszer majd a kertészkedésbe is beletanulok. Kedvem lenne hozzá :)
Az új lakóhelyhez ellenben a régi munkahely párosul, ami annyit jelent, meg kellett barátkoznom a gondolattal: vezetni fogok. Igen, autót. Micsoda gigászi küzdelem volt ez! Leginkább saját magammal. Gyakorló órák heti rendszerességgel több hónapon keresztül, aztán két hónap kényszerkimaradás után (vizsgaáradattal kellett farkasszemet néznem műhelymunka dolgozatok, záróvizsgák, felvételi vizsga formájában) hugim segítségével ismétlés, végül pedig a legádázabb nehézség leküzdése: egyedül ülni a volán mögé. Jeges félelem, remegő lábak, páni rémület... Nem tudom, volt-e számomra félelmetesebb hétköznapi feladat a világon... nem hiszem. Leküzdöttem. Igen, gratulálhatok magamnak. A rettegés feszült figyelemmé változott, mely néha mérgelődésbe csap át, olykor-olykor azonban már az élvezet szele is megcsap - főleg amikor jó kis zene dübörög a hangszóróból - ilyenkor feltekerem a hangerőt. Igen, ezt szeretem :) S rá kellett jöjjek, szeretem a száguldást is, szeretek magas sebességre kapcsolni, élvezni a teret, amikor épp nincs előttem senki, csak a nyílt pálya :)
Mindeközben folyamatosan tanulom azt is, hogy kell együtt élni valakivel, akivel már hét és fél éve összekötött a sors. Sok-sok göröngyön át megérkeztünk ide, a jelenbe, amolyan nyugvó pont szerűségre (letelepedtünk de nem tétlenkedünk :), s azon vagyok, hogy itt most valami jót csináljunk. Valami olyat, amiben jó létezni, ahol harmónia van. Mert ez a történet még csak most kezdődik el :)

Változások... nem is kevés. Már a múlt évben elkezdődött és azóta is folyamatosan tart. Nem mintha egyébként nem változnának a dolgok, de vannak intenzívebb és kevésbé intenzív időszakok. Nekem az utóbbi egy - másfél év annyi változást hozott, hogy nem győzök lépést tartani az életemmel, szinte kapkodom a fejem. Talán most "bepótolom" az előző évek mozdulatlanságát... Bizonyos dolgokat lezárok, más dolgokat elkezdek, újrakezdek. Küzdök. Néha fárasztó. De megnyugtató érzés észre venni, hogy haladok. Egy új, kiegyensúlyozott élet felé. Legalábbis bízom benne.

Hogyan is, mivel is kezdjem?... Nem tudom, elkezdem valahogy, aztán majd mozaikszerűen összeáll a kép - talán nekem is :) Legalábbis így képzelem :)

Megannyi, színeit változtató érzés szivárvány, egymást váltó, véget nem érő gondolatfoszlány - néha összegubancolódnak, majd kisimulnak, aztán újból összefonódnak...