Szükségem van erre az évre, hogy konszolidáljam magam, az életem - az életünk. Előszöris, itt van a költözés. Igaz, lassan már egy éve elkezdtünk áthurcolkodni, mégis, a megállapodás időszaka valahogy mostanában jött el. Egy hosszan tartó folyamat, amikor az ember fokozatosan beleolvad a környezetébe, a városba, amiben él. Ízlelgeti, megismeri, elfogadja, magáévá teszi. Megszereti. Akkor felölti magára, mint egy ruhát, eggyé válik vele, viselni kezdi. Mindez persze időbe telik. A lakás, az otthon berendezése sem történik egyik napról a másikra. Amíg eldöntjük milyen bútort válasszunk és az hova kerüljön, milyen színűek legyenek a falak, hova pakoljuk a cuccainkat, benne kell élni a házban, amit választottunk. És még egymással is meg kell egyeznünk , ami nem kis feladat :) Aztán szép apránként formálódni kezd, kialakul a képe - ha máshol nem is, legalább az ember fejében... :) És hát a kert... Igen, a változásnak vannak határozottan nagyon pozitív velejárói :) A kertet egyszerűen imádom - pedig ezelőtt nekem sosem volt, talán pont ezért nem is vágytam rá. Nem hiányzott. Mindig társas házban laktam - aminek szintén megvannak a maga előnyei és hátrányai, amiket én elfogadtam, sőt, teljesen élhetőnek találtam. (Volt olyan időszak is az életemben, amikor kifejezetten lakótelepen szerettem volna élni, emeletes, panel házban :D - Hát van még ilyen ember a világon rajtam kívül?? :))) Így tehát, az újdonság erejével hatott rám a házat körülvevő zöld pázsit, ahova éjjel-nappal, akár mezítláb is kisétálhatok, a virágok illata, a fák susogása, a pillangók közelsége - s mindezt "sztereoban" élvezhetem, amikor csak kedvem tartja: kilépek, és ott van. Odamehetek a növényekhez bármikor, megérinthetem a leveleiket, megvizsgálhatom az új bimbókat, megcsodálhatom a szirmokat, megfigyelhetem a rájuk telepedő lepkeszárnyak mintáit. Rájöttem, hogy igazuk van a kertes ház pártiaknak :) Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a gondozást kertész végzi. Talán egyszer majd a kertészkedésbe is beletanulok. Kedvem lenne hozzá :)
Az új lakóhelyhez ellenben a régi munkahely párosul, ami annyit jelent, meg kellett barátkoznom a gondolattal: vezetni fogok. Igen, autót. Micsoda gigászi küzdelem volt ez! Leginkább saját magammal. Gyakorló órák heti rendszerességgel több hónapon keresztül, aztán két hónap kényszerkimaradás után (vizsgaáradattal kellett farkasszemet néznem műhelymunka dolgozatok, záróvizsgák, felvételi vizsga formájában) hugim segítségével ismétlés, végül pedig a legádázabb nehézség leküzdése: egyedül ülni a volán mögé. Jeges félelem, remegő lábak, páni rémület... Nem tudom, volt-e számomra félelmetesebb hétköznapi feladat a világon... nem hiszem. Leküzdöttem. Igen, gratulálhatok magamnak. A rettegés feszült figyelemmé változott, mely néha mérgelődésbe csap át, olykor-olykor azonban már az élvezet szele is megcsap - főleg amikor jó kis zene dübörög a hangszóróból - ilyenkor feltekerem a hangerőt. Igen, ezt szeretem :) S rá kellett jöjjek, szeretem a száguldást is, szeretek magas sebességre kapcsolni, élvezni a teret, amikor épp nincs előttem senki, csak a nyílt pálya :)
Mindeközben folyamatosan tanulom azt is, hogy kell együtt élni valakivel, akivel már hét és fél éve összekötött a sors. Sok-sok göröngyön át megérkeztünk ide, a jelenbe, amolyan nyugvó pont szerűségre (letelepedtünk de nem tétlenkedünk :), s azon vagyok, hogy itt most valami jót csináljunk. Valami olyat, amiben jó létezni, ahol harmónia van. Mert ez a történet még csak most kezdődik el :)