Éles, erőszakos hang furakszik az álmomba, nem hagy békén, kegyetlenül kirángat jóleső bódultságomból. A külvilág lassan beszivárog kába tudatomba, félhomály vár a valóságban: ismét egy hétköznap reggel köszönt. Elvégzendő teendők hosszú sora tornyosul előttem, talpra kell álljak, hogy szembenézzek a mai (és a többi) nap kihívásaival. Megmozdulok. Hirtelen belém száll, rám tör a jól ismert nyomasztó érzés: dermedt szorongás telepszik a mellkasomra, szív- és gyomor csakrám összeszűkül. Nyakon csípem a betolakodót, s eltűnődöm egy pillanatra: honnan jössz és miért? Ismerlek már régről, de mikor látogattál meg először? Mitől függ az érkezésed? Hogy választod ki a napokat? Gyorsan átgondolom a mai tennivalókat... nincs köztük olyan, ami miatt különösebben aggódnom kellene. Akkor miért?? Hát nem szép a reggel? Hát nem csodálatos, hogy kezdődik egy új nap? Hogy ismét születik valami új?? És akkor felsejlik a távoli múltból egy megfakult kép, ahogy Anyuval teázunk és arról beszélgetünk, mennyire szeretjük a kora reggeleket. Hogy az a nap legszebb része, mert akkor indul be az élet és a kezdetekben olyan sok a lehetőség :) Lassan ráeszmélek, én régen imádtam a reggeleket. Átéreztem a hajnal szépségét, örültem a születő napsugárnak, a pirkadatban nyiladozó természetnek, a harmatos a fűnek és annak, hogy még mennyi mindent tartogatnak számomra az elkövetkezendő órák. Az esték és éjjelek viszont néha nyomasztó érzéseket hoztak. A nap vége az elmúlás, s ki tudja, holnap újra fel kel-e a Nap? Sötétség borult a világra, s ettől (vagy mástól) rám szakadt valami magány érzet. Azóta az esték megteltek élettel. Talán felnőttként a magányt érzem néhány reggelen?... Talán csak áthelyezte látogatási időpontját?... Vagy talán ráeszméltem, hogy tulajdonképpen magam vagyok akkor is, ha nem vagyok egyedül? Hogy felnőttként magamnak kell szembe néznem a hétköznapok rám háruló, véget nem érő kihívásaival?...