Felhívom, mert a lelkiismeretem ezt diktálja, mert a múltból még él a kellemes beszélgetések hívogató emléke, s mert a lelkem egy darabja nagyon vágyik rá. De amint felveszi a kagylót, meghallom a hanghordozását, egyből tudom, hogy ez most nem az a fajta kellemes csevej lesz, amire számítottam, amit mindketten élvezünk, amiben kiteljesedünk. Nem. Ez a beszélgetés nem erről szól, hanem arról, hogy ő mondja a magáét, én pedig hallgatok. Ellentmondani nem tanácsos, mert akkor nekem is kijár a fejmosás. Úgyhogy "aha", "ühüm", "hát azért ez egy kicsit túlzás", "na persze, mondjuk" - válaszolok feszengve. Nem értek vele egyet, nagyon nem, de ezt már nem lehet neki elmondani. Akkor se, ha szépen, finoman fogalmazom meg a véleményemet. A legkisebb ellentmondásra támad: "hát ezt kapom én??", "miért nem állsz ki mellettem??", "hát már ennyi tisztelet sem jár ki nekem??" "hát ezért tettem ki a lelkem értetek?" Hallgatom a panasz áradatot, ez sem jó, az sem jó. Semmi nem jó, senki nem jó. Közben egyre fogy az életerőm, de nem baj, odatartom még egy kicsit az ütőerem, ennyit szívesen adok magamból, hiszen szeretlek. Leteszem a kagylót, s arra gondolok, istenem, nehogy észrevétlenül ilyenné ne legyek :( Most meg rémesen érzem magam, hogy ilyeneket írok :(