Bio piac, szombat reggeli bevásárlás. Megvettünk mindent, amire szükségünk volt. A kijárathoz közeledve beugrott: "ja igen: repceméz!" Amit a múltkor vettem, valahogy, valahol "elpárolgott", "felszívódott" - persze idővel előbukkan majd az aktuális rejtekhelyéről, de addig is gondoskodni kell az utánpótlásról. Indulnék is balra a méz árushoz, mikor egy középkorú férfi és egy fiatal nő barátságosan megáll előttünk. Én ugyan nem ismerem őket, de hamarosan bemutatkoznak - a fiatal nő a férfi lánya. Mosolygok. Párom érdeklődik, hogy s mint vannak. No jó, gondolom, akkor én most feltűnésmentesen elsurranok megvenni az utolsó 500 grammos repcemézet. Végeztem a fizetéssel épp, amikor az én kedvesem mellém ér. Fejét leszegve suttogja feldúltan: "Szegény ember, - magához szorít-, három napja temette a feleségét!" Sajnálattal nézek a férfi után, valóban, mintha valami szürke homályt húzna maga mögött. "Borzasztó!..." - sóhajtok fel. Azzal fogjuk a szatyrokat, a kosarat, s megrendülten baktatunk visszafelé, az autóhoz. Miután megszabadultunk csomagjainktól, megfogjuk egymás kezét. Ezúttal erősebben, mint általában szoktuk.